Motorral a Világ Körül-A Nagy Oroszország

2018.06.05

Baturyn-Kostanay

Oroszország. Mint minden jónak, Ukrajnának is vége szakad egyszer - elértünk az ukrán-orosz határra, aminek, azt hiszem, már a neve is elég vésztjóslóan cseng az átlag magyar számára... és persze mi is nagy várakozással néztünk a határátkelés elé. Még soha nem motoroztunk Oroszországban, így hát nem is nagyon tudtuk, mire készüljünk. Fogalmunk sem volt például, használható lesz-e a kártyánk, úgyhogy a határon, biztos, ami biztos, jól bevásároltunk pénzből. Előzetesen többen is komolyan riogattak minket az orosz rendőrökkel, az általános viszonyokkal, az utak állapotával meg egy csomó minden mással. Igyekeztünk kellőképpen megszeppent arcot vágni, hogy megfeleljünk az elvárásoknak - a határon viszont már inkább csak kíváncsiak voltunk, mi lesz igaz a sok baljóslatból. 

Az közmondásos tény, hogy a két ország barátságának szövetén meglehetősen sok a felfeslés - nos, ami az orosz oldalt illeti, ott nem is nagyon csináltak belőle titkot, hogy igazából mindent és mindenkit minimum gyanakodva fogadnak, aki odaátról jön, de végül is mi sem románcokat szövögetni érkeztünk, szóval szép egyszerűen igyekeztünk faarccal fogadni minden határőrizeti intézkedést, és hopp, láss csodát: egyszer csak túl voltunk a vámon, az alapos ellenőrzéseken meg mindenen.

Beléptünk hát Oroszországba, és már mellbe is vágott minket az első nagy meglepetés: nicsak, hát itt vannak utak!!! Ráadásul egyáltalán nem a beígért úttalanok: ezen az első részen igazából semmiféle panaszunk nem lehetett a minőségre - tisztességes aszfaltcsíkon gurultunk, a sávok ügyesen felfestve... És a közlekedési morállal sincsenek akkora gondok, mint ahogyan páran jósolták: ők egyszerűen csak másképp vezetnek, ennyi az egész, idomulni kell hozzá. Náluk például az az egyik vezérelv, hogy az útfestés leginkább amolyan szimbolikus dekoráció, úgyhogy nem az alapján mennek, inkább az élet írja a szabálykönyvet. Szóval nem szabad komolyan megsértődni, ha netán az egyik szembejövő kamion elkezdi előzni a másikat: ő tudja, hogy minden résztvevő szépen el fog férni, csak senki ne nyugtalankodjon. Ugyanez igaz fordítva is: ha mi előztünk helytakarékosan, mindenki segített. És ez igaz volt lényegében az egész útra is, a megtett majd' tízezer kilométerre - elenyészően kevés "necces" helyzetünk adódott, bármerre is jártunk.

A határátlépés után egyetlen mestertervünk volt: mihamarabb szerettünk volna lejutni Kazahsztánig. A terv kivitelezésének egyik akadálya az időjárás volt - ha egy szóval kéne jellemezni, talán az "iszonyatos" jelző lenne a legmegfelelőbb rá. E táv jó részét Szibériában motoroztuk végig, ahol ugyan elvileg és tudományosan nyár volt - de ennek az évszaknak a szibériai változata, ami azért nem pont az a hawaiinadrágos-strandolós figura... Szóval mondjuk úgy, hogy nem volt meleg. Vagy ha mégis az volt, azaz tíz fok fölé ugrott a hőmérséklet, akkor meg szakadni kezdett az eső. A másik apró nehezítést az adta, hogy elég gyorsan kiderült, nem működnek a navigációs berendezéseink. Ez azért van, mert egyrészt nem nagyon röpködnek az ország fölött azok a műholdak, amik általában nagyon hasznosak a navigációhoz; másfelől az ő térképprogramjaik és adatbázisaik, feltételezésünk szerint állambiztonsági okokból, a valósággal meglehetősen felületes kapcsolatokat ápolnak csupán. Cserébe nagyon kevés az útjelző táblájuk, és amik vannak, azok is igen csalafinták, tehát nem könnyű őket észrevenni se, ami meg rájuk van írva, az se mindig egyértelmű... Próbáltunk az útszámok alapján eligazodni, ez viszont azért nem volt lepkeűzés, mert a szakasz elején még elég sok volt az elágazás és a kereszteződés. Szóval észen kellett lenni. Később javult a helyzet, hiszen a második etapban már leginkább csak egy út volt, ez az urali nyomvonal, erről már nem olyan egyszerű letérni - mondjuk azért nekünk sikerült az a ritka bravúr, hogy még itt is el tudtunk tévedni olykor, szerencsére nem súlyosan.

Kezdetben igen jó volt, hogy két-három óránként megállhattunk csipegetni valamit - a dobozaink rogyásig voltak jóféle hazaival: csakhogy a készleteink, ismeretlen okból, viszonylag gyorsan elpárologtak. El kellett kezdenünk kitanulni, hogyan fogjuk tudni beszerezni a túléléshez szükséges élelmiszereket - egy idő után rájöttünk, nem feltétlenül érdemes átrohanni egy falun: időnként célszerű megállni, és megvizsgálni, mit lehet kapni a kisboltban... illetve ezen a szakaszon az is kérdéses volt, mi mikor beszerezhető: például estefelé kenyeret keresni már elég kilátástalan vállalkozás.

A magunk táplálása mellett legalább ilyen fontos volt a motoroké is: az út első szakaszában ezzel nem volt gondunk, hiszen szinte bárhol találhattunk benzinkutat. Amit viszont meg kellett tanulnunk, az a számunkra kicsit tán furcsa mód, ahogyan errefelé tankolni kell: beteszed a töltőpisztolyt a tankba, aztán bemész, és előre kifizetsz tíz-húsz-ötven liternyi üzemanyagot, majd betöltöd, amit kifizettél. Már ha belefér: ha nem, így jártál. Egy városi forgalomban közlekedő autósnak persze nem sokat számít, hogy negyven vagy negyvenöt litert csorgat be - nekünk viszont, az összesen 33 literes tankunkkal korántsem volt mindegy, hogy két literrel többet vagy kevesebbet tudunk bepréselni: már csak azért sem, mert például volt olyan szakaszunk, ahol 700 kilométeren át nem volt benzinkút... na, ott már tényleg szükség volt egy kis varázslatra, meg persze az utolsó csepp tartalék benzinre is, hogy átérjünk... Mindig és mindenhol csordultig tankoltunk - a nagyjából 160 forintos átlagárú benzinnel nemigen éreztük szükségét a spórolásnak...

Kazahsztánig nagyjából ezer kilométert kellett legyűrnünk, ez normál esetben megtehető lett volna akár egy nap alatt is, de olyan viszonyok közé keveredtünk, hogy hamar beláttuk, várhatóan nem itt fogunk rekordot dönteni. Az Uralt leszámítva szinte az egész utat sztyeppei viszonyok között tettük meg, az út mellett a végeláthatatlan semmi, azaz elképesztő méretű füves mezők - ezek télen szépen és jó mélyen átfagynak, nyáron meg kiengednek, amolyan lápos-mocsaras szittyóvá olvadnak fel: de sehol egy rét, egy szántó, egy vetés, egy erdősáv vagy bármi más... csak ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz a sárgászöldes-barnás-szürkés síkság. Egyszerűen semmi nem nagyon marad meg azon az éghajlaton: leszámítva persze a bogarakat, szúnyogokat, legyeket, amik elképesztő mennyiségben fokozták az élményt. Ha valaki, hát mi tudjuk, hogy a légy jó mindhalálig - de van az a határ, ami felett szimplán megőrülsz tőlük. Talán már említettük, a navigáció hiánya is hátráltatott minket, volt is pár komolyabb tévelygésünk; no meg ott volt az időjárás: olykor hat fokban, a szakadó, itt-ott havas esőben mérsékelten fogynak a kilométerek. Be kellett hát iktatnunk egy megállót az egyik útba eső városban - egyszerűen szétfagytunk, nem tudtunk továbbmenni.

Betértünk hát a kisvárosba, annak is a szállodájába, ami épp felújítás alatt állt: az étterme már egész elegáns, mondhatni európai volt, a többi része viszont még csalhatatlanul magán viselte a szovjet éra évtizedeinek meghitt jeleit. Mégis remekül éreztük magunkat, mert a teljes személyzet és mindenki más is nagyon kedves és barátságos volt velünk. És főképp mert újra rájöttünk: jó fűtött szobában aludni egyet - nos, sokkal szebbet ott az aranyhaltól se kívánhattunk volna.

Másnap mindenesetre elértük a kazah határt. Előtte volt még egy negyedórás fékbetétcsere, amit egy parkolóban ügyesen elvégeztünk - elég sok pótalkatrész és cseredarab volt nálunk,  mivel nem igazán tudtuk megsaccolni, az egyes útszakaszokon mennyire kopnak majd például a fékbetétjeink... A két nap oroszországi "bemelegítés", azaz hidegben-esőben-sárban-hóban motorozás után mindenesetre kaptunk egy csodás és valódi kis felmelegedést, ami igazán jólesett. Ráadásul letértünk arról az útról, ami egyébként egészen Vlagyivosztokig vitt volna. Terv szerint haladtunk, sőt, egy kicsit jobban is, mint előzetesen reméltük. 

Már ekkor szóba került, hogy valószínűleg sokkal gyorsabban meg tudjuk csinálni az egész túrát, mint ahogy terveztük, például azért, mert azt tapasztaltuk, hogy vannak utak, nem is olyan rosszak. Időnként talán kicsit viseltesebb szakaszokon kellett mennünk, mint amilyenekhez Európa nyugatibb fertályain szoktunk, de korántsem volt olyan vészes a helyzet, mint amire számítottunk. Volt olyan napunk, amikor a tervezett 3-400 kilométer helyett nyolcszázat vagy épp többet is mentünk, így hamar felmerült, hogy ha nem lesz komolyabb műszaki gondunk, az elképzelt száz nap helyett akár sokkal hamarabb is körbeérhetnénk. Csakhogy a túlzott sietségnek se lett volna sok értelme: a motorok átszállítását Vlagyivosztokból Amerikába előre lekötöttük, fix dátumaink voltak. Igyekeztünk hát okosan a középúton maradni - a megnyert időt városnézésekre, kirándulásokra fordítottuk, s így megismerhettük kicsit az utunkba eső helyeket, s az ott élő embereket is. Merthogy nem versenyezni indultunk: hanem egy élményekkel és tapasztalatokkal gazdagító világ körüli motorozásra...               

Kövess bennünket: facebookon:facebook/utazosandor