Motorral a Világ Körül- Nulladik Nap

2017.06.01

Kezdjük szépen az elején... vizsgáljuk meg kissé, miért is rajzolunk motorkerékpárral karikát a Föld köré.

Az ember - velünk legalábbis így történt - úgy tizennégy éves kora körül elkezd motorozgatni, s hamarosan különböző célokat tűz ki maga elé. Kezdetben mondjuk lecsattog a Verhovinával Velencére, nem, nem kell hozzá olasz vízum - három gyertyacsere és egy láncfeszítés annál inkább, de a lényeg, hogy az első túra megvan. Tizenhat évesen érkezik az áhított nagy jogsi, azzal jöhet a kettőötvenes MZ meg a Balaton, és aztán egyre komolyabb és komolyabb távokat igyekszünk legyőzni, jellemzően belföldön. 

A legszerencsésebbekből azután mondjuk táviratkihordó postás lesz a 118. számú postahivatalban, csak mert az motorral jár. Aztán sok minden megváltozik, az embernek egy szép napon választania kell, mert egy határozott hang azt mondja neki: akkor most döntsd el, én, vagy a motor. Az ember észrevétlenül sóhajt, bölcsen dönt, megnősül és eladja a motorját. Hogy aztán, valamivel később az ember elváljon, motort vegyen, és belecsapjon újra.

Ez a motor persze már nagyobb, sokkal komolyabb, így nőnek a megtehető távolságok is, jöhet tehát szép sorban egész Európa, előbb-utóbb tényleg minden ország matricája felkerül a dobozra, jó, pipa... aztán jöhet mondjuk Amerika is, csak hogy az összes gyerekkorban beégett álmot valóra váltsuk... na, és akkor előbb-utóbb felmerül az örök kérdés, merre is lehetne még kihívásra bukkanni...

Tavalyelőtt 42 ezer kilométert sikerült letekernünk, és ebben tényleg volt minden, Törökországtól Marokkóig, a Nordkaptól Hollandiáig minden, de minden. Csodálatos volt, tényleg. És persze úgy vagyunk vele, hogy mindig feljebb csavarnánk a lángot - semmi se lehet elég... Ültünk valahol, szokás szerint két pont között, és töprengtünk: ki tudja már, melyikünk szabadította el a vezérhangyát, mindegy is - szépen körbe kéne motorozni a Földet. Rágcsálgattuk egy darabig ezt a gittet, aztán a végső lökés is megjött: elmentünk egy röpke bosnyák túrára egy barátunkkal, aki történetesen akkortájt kezdett újra motorozni, és második nap akkorát esett egy tökéletesen ártalmatlan helyzetben, hogy abból akár még baj is lehetett volna... 

És, amikor a bukása okait elemezgettük, rájöttünk, hogy nem történt vele semmi más, csak kilépett a komfortzónájából: többet ment, mint az előző negyven évében összesen. Szóval azon az estén néztünk össze és ott beszéltük meg, hogy ne húzzuk-halasszuk a nagy kalandot, vágjunk neki, mielőtt kiöregszünk az egész műfajból úgy, hogy erre már nem leszünk képesek. Megegyeztünk, hogy egy év felkészülés után, 2018. június 1-jén elrajtolunk, és ha Debrecenig jutunk, akkor addig - de meg kell próbálnunk.

Eddig meg is voltunk: jöhetett a "hogyan" kérdése. Vagy: talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, a "merre" kitalálása. Van ugye egy olyan verzió, amely Törökország, Irán, India érintésével kezdi a kört, de számunkra hamar kiderült, hogy arra nem lehet menni, elképesztő okmányigények vannak: hadd említsük csak azt az egyszerű semmiséget, hogy Indiából például már csak úgy tudsz belépni bármelyik vele szomszédos országba, ha van ottani, az illető országban kiállított jogosítványod. Mondjuk Pakisztánban pakisztáni, csak hogy értsük. Nemzetközi jogsi meg efféle butaságok arrafelé nem játszanak.

Viszonylag hamar visszaértünk minden zsákutcából, oké, ne cifrázzuk, csináljuk csak meg szépen a legrövidebb utat: Ukrajna, Oroszország, Amerika, körbe a gyűrű, természetesen benne egy méretes hajóúttal - az egész nagyjából 22 500 kilométer. Ízlelgettük, kóstolgattuk, egyre jobban tetszett: eldöntöttük.

És már kezdődhetett is az egy éven át tartó szervezgetés, tapogatózás, a beszerzendő dokumentumok listázása... Ki kellett kalkulálnunk, mennyi pénzt kell összekapargatnunk, elkezdtük tervezni az útvonalat, kiépíteni a diplomáciai kapcsolatokat, hogy egyszerűsítsük kicsit az átkelést teszem azt Oroszországon... Szinte még bele se mélyedtünk rendesen a dologba, amikor már elég komoly kérdések tornyosultak előttünk, mondok csak egyet példának: kitaláltuk, hogy ha már arra járunk, azért csak be kéne gurulni egy kicsit Kazahsztánba meg Mongóliába... amivel nincs semmi baj, viszont ha Oroszországba egy utazás során kétszer vagy kettőnél többször akarsz belépni, ahhoz már úgynevezett üzleti vízum kell... halvány lila dunsztunk nem volt, hogyan jussunk ilyenhez...

Azt tudtuk, hogy az egyik legfontosabb számunkra a kommunikáció: hogy jelezni tudjuk az itthon maradottak felé, merre járunk; ha valami gondunk van, segítséget kérhessünk... szükségünk volt tehát egy műholdas telefonra, azzal ugyanis bárhonnan egyszerűen kapcsolatot tudunk teremteni. Bárhonnan... de mondjuk azért az oroszoknál ez se annyira egyszerű. Ott az ilyen telefont regisztráltatni kell, előre meg kell adni a pontos útvonalat - és természetesen a hatóság harminc napra adja ki ezt a csodálatos engedélyt - nekünk negyvenre kellett volna. Az persze lehetetlen. Szóval akadtak nehézségek, elég szép számmal.

Ott volt aztán az átszállítás, azért az volt az egyik kulcskérdés: Oroszországból Amerikába. Egyetlenegy magyar céget találtunk, aki vállal ilyesmit. De nekik is három hónapba telt, mire tudtak mondani egy árat, egy nevet, bármi konkrétat - idegőrlő volt. És azt sem árt tudni, hogy Oroszországban rendszerint úgy van, hogy vagy úgy van, vagy máshogy. De leginkább máshogy. És tényleg. Megérkeztünk Amerikába, odaértek a motorjaink is, megyünk értük, mondják a vámosok, jaja, minden oké, ööö... kivéve, hogy pár papírt elfelejtettek átküldeni az oroszok... de tényleg csak a leglényegesebbeket. Semmi gond... izé... akkor... na...

Még nem is beszéltünk a piszkos anyagiakról: az egy év alatt épp eleget tipródtunk rajta, hogyan fogunk tudni összeszedni elegendő pénzt, maradjunk abban, hogy sok millió forintot. Elindult a kanosszajárás, amikor megpróbálod ügyesen elmagyarázni embereknek és cégeknek, hogy mit vállalsz, miért jó nekik, ha segítenek. Persze létezik egy határ: mi igyekeztünk olyanokkal összebarátkozni, akik nem kívánták feltétlenül, hogy a homlokunkra tetováltassuk a logójukat... Minket is meglepett kissé, hogy viszonylag sok olyan cég akadt, ahol többé-kevésbé tárt karokkal fogadtak, pláne, amikor kiderült, hogy nem pénzt keresni akarunk, hogy saját motorral megyünk - és sokan megértették, hogy számukra is komoly erkölcsi profitja lehet egy ilyenfajta közös vállalkozásnak.

És persze a támogatóinknak is vonzó lehetett, hogy az egész útnak szántunk egy erős jótékonysági vonalat. Az állatvédelem volt az egyik ág: ezzel elsősorban a hazai közönséget céloztuk meg - egyszerű megoldást választottunk, a nevünk mellett minden említésnél ott volt az érintett cég neve, úgy gondoltuk, talán sokan rákattintanak, és így is lett. Másfelől ott volt a Dunaújvárosi Jószolgálati Alapítvány, amihez elég sok szálon elég jelentősen kötődünk, és ezen a vonalon elég komolyat is futottunk. 

Amerikában például elég sokat vendégeskedtünk a magyar házakban, minden ilyen találkozónkra jött valaki ottani hasonló intézetekből, így mindig alkalmunk nyílt eszmét cserélni, egyrészt mesélni a saját tapasztalatainkról, másfelől lehetőségünk nyílt ellesni, hogyan is csinálják ők, azaz tanultunk is tőlük.San Franciscóban, Los Angelesben vagy a Szilícium-völgyben bőségesen volt mit: nagyon nagy hagyománya van mindenfajta segítő tevékenységnek, az ezeket szervező intézeteknek - egyszerűen nem fordulhat elő, hogy nem veszel részt közösségi vagy önkéntes munkában... és persze döbbenetes volt látni azt az infrastruktúrát is, ami mögöttük áll. 

Chicagóban találkoztunk egy hajléktalanszálló magyar vezetőjével, testközelből láthattuk, hogyan kezelik ott az érintetteket, vagy a fogyatékkal élőket, és mi is el tudtuk mondani, nálunk hogyan van ez.

De ne szaladjunk ennyire előre... Mert egyszer csak eljött 2018 június 1-je, úgy éreztük, nagyjából 98 százalékban összeállt minden, volt pénzünk, útvonalunk, víziónk, iszonyatos lelkesedésünk és bátorságunk... Előző éjjel nagyjából egy szemhunyásnyit nem aludtunk... borzalmas felelősséget éreztünk azok iránt, akiket itthon kellett hagynunk, és ugyanezt éreztük egymás iránt is... Ezt az utat lényegében egy barátom se támogatta: mindenki, aki szeret minket, inkább féltett, óva intett, lebeszélt - mi mindenkit okosan meghallgattunk, elraktároztunk minden jó szót, aztán azon a szép pénteki reggelen megnyomtuk a megfelelő gombot, és nekivágtunk...