Motorral a Világ Körül-Egy kazal Kazah kirabol

2018.06.09

           KOSTANAY-OMSZK

Oroszországban, mint ezt alighanem már érintettük, meglehetősen zord körülmények között motoroztunk. Szokásos nyári elvárásainkhoz képest némileg csalódottak voltunk: abból a menüből osztott a sors, amelyben az egyik fogás a plusz hat fok, szárazon, a másik a plusz nyolc, utóbbihoz viszont kötelező feltét a kellemesen áztató eső. Terveink szerint nem teljesen célra tartva haladtunk: berajzoltunk egy kazah és egy mongol kitérőt - azért ezen a részen nem minden héten túrázgat az ember... A kazah határ felé tartva meg is kaptuk a jutalmunkat a karakán döntésért: szemérmetlenül élveztük a húsz fok körüli hőmérsékletet, a száraz utat, s vidáman börrögtünk a végtelen sztyeppe szélén, ahol tényleg semmi nincs a síkságon kívül - és csak időnként villant be az agyunk hátulsó zugaiba, hogy totálisan semmit nem tudunk arról, mi is vár ránk valójában. Nem tudunk élő magyar emberről, aki valaha átkelt volna ezen a határon, jó, kicsit pontosítok: nem sikerült felkutatnunk olyasvalakit, aki bármilyen használható információval tudott volna szolgálni.

Egyszer csak elértük a határt: biztató volt a látvány, hiszen legfeljebb tíz-tizenkét autó állt a sorban. Alig félórával később el is kezdték engedni őket, s hamarosan már a közös orosz-kazah határállomáson bámészkodtunk. A helyet nagyjából olyannak kell elképzelni, mint mondjuk a magyar-ukrán határ, teszem azt Beregsuránynál - semmi felesleges luxus, katonás/puritán kivitel, de hát nem is számítottunk semmi másra. Másrészről viszont elképesztően barátságos, készséges és segítőkész volt mindenki, minden ügyintézéssel, ellenőrzéssel cikk-pakk egy óra alatt túlestünk az egészen, és egyáltalán nem fájt.

Nekivágtunk a sztyeppének, nem volt sok időnk ábrándozni, hiszen Astana, a főváros, végső célállomásunk nagyjából nyolcszáz kilométerre volt, és legalább az út felét szerettük volna lenyomni indításnak. Szerencsére a táj szépségei nem vonták el különösebben a figyelmünket, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem voltak. Végtelennek tetsző mezők, rajtuk lovak, legelő állatok ezrei - ja, és el ne felejtsem, hogy rendszeres időközönként a semmiből egyszer csak előtűnik egy lovas szobor, rajta Urguram, Burundik vagy Gargorasz nagyúr/fejedelem/kán/vitéz, aki elfoglalta/megmentette/felszabadította/uralma alá hajtotta/csakúgypasszióbólfeldúlta a világot az ötödik, tizenkettedik vagy harminckettedik században. 

Átrobogtunk pár városon is - panelházas, takaros, régi szovjet stílusú helyek ezek, úgy gondoltuk, az egyikben, Kosztanajban meghúzzuk magunkat egy éjszakára. Kosztanajban hivatalosan két szálloda van, egy osztályon felüli besorolású, khm... meg egy első osztályú, khm... khm... Nos, igényes ügyfélként természetesen a nívósabbra mentünk. 

A recepción ült vagy nyolc osztályon felüli külsejű arc, késő délutánt írtunk, láthatóan jól elvoltak, nem is nagyon haragudtak ránk, amiért megzavartuk a sziesztájukat, aztán elmutogatták, hogy este hétkor nyitnak. Szálloda, osztályon felül, csak hogy még egyszer elmondhassam. Jó. Akkor sétálunk egyet. Ni csak, a szomszédban álló, építés alatt álló irodaházon is megláttunk egy "hotel" feliratot, nosza, lessük meg. Egyszerű eljutni a recepcióhoz, az esetleg utánunk érkezőknek hasznos információ lehet, hogy a dolguk mindössze annyi, hogy a földszinti két lift közül a bal oldalival felmennek a negyedikre, ott átsétálnak a szemben lévő kis lépcsőházba, felballagnak egy félemeletet, ott át a jobb oldali keskeny kis folyosón a szárnyépületben lévő lifthez, azzal fel egészen koppig, ott kiszállnak, két ajtó látszik, a bal oldali vezet a félhomályos padlásra, ott ügyesen át, aztán a másik végén ki, le a lifttel a harmadikra, és ott a folyosón a negyedik ajtó a kék felirattal, na, az lesz a recepció. Megvolt egy perc alatt, higgyétek el. Beléptünk, nagyon készségesek voltak, van szoba, hogyne - az útleveleket kérnék... ó, Abilmambet kán húzzon a nyilára, azok persze a motorban, úgyhogy semmi más dolgunk nem maradt, mint visszafelé megcsinálni az egészet... azt mindenesetre bátran kimondhatjuk, hogy a végére tényleg szépen felfedeztük azt a komplexumot...

No, szállásunk mindenesetre immár volt - jöhet a kora esti kis séta... de hova? Kazahsztánban semmi sincs: és ezt most úgy kell érteni, ahogyan mondjuk. Semmi sincs. Magyarországon, még ha Bocskortördemicre is vet a balsors valamilyen kifürkészhetetlen okból, előbb-utóbb találsz legalább egy koszladt vegyesboltot, egy parádés kiskocsmát vagy egy nemzetközi dohányboltot - ilyen veszély azonban Kazahsztánban lényegében szinte sehol nem fenyeget senkit. Ebből fakad viszont, hogy minden rendezett és tiszta - ugye ha senki nem megy sehova és nem csinál semmit, az elég jót tud tenni a közállapotoknak.

De mondjuk hiába is lett volna a közelben a kazah Moulin Rouge, egyelőre semmire nem volt pénzünk: előzetesen egyszerűen nem tudtunk váltani tengét (igen, tenge, ez az ottani egység, amit mellesleg egy az egyben váltanak magyar forintra, amiből persze nem szabad azt a merőben téves következtetést levonni, hogy a kazah gazdaság a magyarhoz hasonlóan Európa döbbenetes fordulatszámon pörgő motorja), itt meg találtunk ugyan a szálloda mellett egy pénzváltót, de sajnos bunkó módon elfelejtettünk három nappal korábban postagalamb útján üzenetet küldeni nekik, hogy szeretnénk majd három nappal később tizenkétezer-nyolcszáz tengét felvenni kis címletű, használt bankjegyekben. Megoldása azonban minden helyzetnek van. Esetünkben a kazah/magyar út: a pénzváltóban a csávó jelentőségteljesen ránk kacsintott, és megoldottuk az egészet okosba', a részleteket nyolcvan évre titkosítjuk, a történet írói munkásságunk része, bármilyen hasonlóság az érintettekkel csak a véletlen és a fantázia műve lehet. A sors jutalmaként végül találtunk egy izét... merthogy először azt hittük, az, de aztán kiderült, hogy nem, hanem bolt. Na, itt végre döntő részben beteljesedtek vágyaink, hiszen lehetett venni apróhalat újrahasznosított újságpapírban, meg sört kimérve, persze ha van műanyag flakonod. Lett. Hogy honnan, azt is titkosítottuk. De lett.

Hangsúlytalanul előrevetve el kell mondanunk (de ugye mindenki tudja, hogy ha Csehovnál az első felvonás végén megjelenik a pisztoly, az a harmadikban bizonyosan elsül majd...), hogy Kazahsztánban kiváló a közbiztonság, ami leginkább abból fakad, hogy senki más nem követ el bűncselekményeket, csak a rendőrök, a statisztikák pedig azért makulátlanok, mert magukról, dicséretes szerénységük okán, nem készítenek.

Kazahsztánban valamiért működnek a navigációs berendezések - az okát képtelen lennék megmondani, de működnek. A gps mutatott egy utat, a képernyőn egészen biztatónak tűnt, szép piros volt, és pont arra vezetett, amerre menni szerettünk volna. A helyszíni vizsgálat aztán megmutatta, hogy igazából egy építés/felújítás alatt álló szakaszról van szó. Mármost arrafelé az építők nem vesztegetik a drága idejüket azzal, hogy alternatív útvonalakat alakítsanak ki - vagy mész, ahol a betonkeverő, a grader meg az úthenger, vagy nem. Hát mi mentünk, földutakon, kiserdőkön, réteken át, száz kilométert közel három óra alatt sikerült legyűrnünk. Egy pihenő során láttuk, hogy alig negyven kilométer a határ, ettől új erőre kaptunk - egy orosz címünk volt aznapra, két órán belül ott kell legyünk. De nem pont így történt.

Egy áteresztőponthoz értünk - ilyenekből jó pár akad a térségben, a legtöbbnél általában intettek, hogy menjünk. Ennél viszont elénk ugrott egy rendőr, elkérte a papírjainkat, aztán a motorokat gyorsan beterelték valami udvarszerűségbe, és kézzel-lábbal elkezdték elmagyarázni, hogy valamiben bűnösek vagyunk, hogy miben, azt nem sikerült kiderítenünk. Gyorshajtásról, rossz helyen parkolásról, piros lámpán áthajtásról ugye nem igazán lehetett szó - mindenesetre kétségtelenné tették, hogy bírságot kell fizetnünk. Hogy mennyit, hogyan, kinek, az továbbra is homályban maradt. Patthelyzet volt: időnként eljátszották a jó zsaru, rossz zsaru figurát - az egyik ordított velünk, aztán a másik odajött, jóindulatot mímelve suttogott valamit és mutogatta, hogy fizessünk, akkor nem lesz semmi baj.

Végül megpróbáltam elmutogatni, hogy oké, fizetünk, de hívjanak egy taxit, amivel elmehetünk egy ATM-hez, hogy legyen miből. Ezt azonnal megértették: két perc múlva megjelent egy Opel az egységnél, nem taxis, csak egy közepesen rossz arc vezette - azt viszont kiszúrtam, hogy az az autó jött mögöttünk az utolsó harminc kilométeren... Jani maradt, én beültem, és elindultunk. Hamarosan találtunk egy ATM-et, kivettem egy szabad szemmel jól látható összeget, visszamentem, az ember mutatta, hogy tegyem a tárcámba, aztán átvitt egy másik automatához, abból is vettem ki, visszamentem, ugyanaz még egyszer... a harmadik után mondta, hogy úgy már jó lesz. A visszaúton barátságosan magyarázgatott valamit, aztán megálltunk az áteresztőponton. A tárcám a kezemben volt, kinyitva - a fazon a szemembe nézett, nem felejtem el, míg élek, közben belenyúlt a tárcába, és kivette a köteg pénzt, egy szó nélkül. Elrakta, aztán kiintett a rendőröknek, hogy rendben, mire kinyílt a kapu, ami mögött a motorjaink álltak. Később beszéltem a kazah nagykövettel, aki annyit mondott, hogy esetleg alkudozhattunk volna - máskülönben Kazahsztán így működik, sajnos ezzel nincs teendő...

El kellett engednünk ezt a rossz szájízt adó történetet, szerencsére a motorozás minden ilyesfajta gond... akarom mondani, minden gond leghatásosabb gyógyszere - hamarosan újra a kazah-orosz határon találtuk magunkat, már tudtuk, mi a menet, itt is nagyon normális és barátságos volt mindenki. 

Röpke száz-százötven kilométer után a késő délután már Omszkban talált minket. Na ez egy gyönyörű szép nagy hodály hely, hatalmas sugárutakkal, amolyan igazi gyárváros. A legszebb emlékünk mégis csak az marad róla, hogy a történelmi belvárosban egy kis séta után találtunk egy csodálatos, barokk stílusjegyeket felmutató, a tizenhatodik századból szinte teljes szépségében ránk maradt KFC-t, ahol egy félóra alatt felszámoltuk az üzlet teljes csirkekészletét, beleértve a csőröket és kaparókat is. Mint tudjuk, éhes hadvezér nem nyer csatát - ha viszont jól rosszul vagy, minden szépen kisimul. Egy jó darabig csak ültünk, nem szóltunk, néztük az omszki naplementét: aztán ugyanezt megcsináltuk visszafelé is. És persze pontosan tudtuk, merre folytatjuk másnap...