Motorral a Világ Körül- Acsinszkban befogadtak,  hála Istennek nem örökbe

2018.06.15

"És persze pontosan tudtuk, merre folytatjuk másnap..." - itt fejeztük be a múltkor, Omszkban: ja, ha még nem mondtam volna, egy kicsit hazudós vagyok... hiszen azért olyan pontosan azért nem tudtuk. Az irányt azért sejtettük, a mongóliai kitérőnket céloztuk be, azt is sűrűn morzsolgattuk magunkban, hogy Tashanta lesz az orosz-mongol határátkelő neve, röpke 1600 kilométer Omszktól - a korábbi tapasztalatok birtokában valami azért azt súgta, ez se lesz olyan szimpla kis menet... Tashantából tovább is tervezgettük az utat, Mörönig, a gép szép engedelmesen meg is csinálta, a gond csak az volt - de ez persze majd csak később derül ki - hogy ott nincs út. Így, egyszerűen...

Erről azonban mit sem tudtunk. Az első etapot egészen simán lehúztuk: ez egy közel 900 kilométeres falat volt, egy újabb orosz városig, Barnaulig mentünk, ahol legnagyobb meglepetésünkre egy egészen full extrás szállodára bukkantunk. Kívülről a szokásos szovjet stílusjegyeket mutatta, odabent viszont egy olyan étterem várt ránk, amire álmunkban se számítottunk. Jó volt az élet, másnap egy laza fékbetétcserével indítottunk a szálloda parkolójában, nem volt nagy kaland, elég rutinunk volt már az apróbb karbantartások terén.

Barnaul után egy hegyes-völgyes szakasz következett, hamarosan beértünk a krasznojarszki járás bányavidékére. Ez a rész azért egy csöppet odébb van a meseszéptől: a szokásos orosz bányaművelés jellemzi - elhordják a hegyet, aztán átválogatják. Hatalmas örömünkre megjött az eső is. Itt irgalmatlan méretű Belaz dömperekkel viszik a szenet, földet, bauxitot, bármit - hullik róluk az áldás becsülettel, a szitáló eső a szép vastag porrétegből megcsinálja azt a fajta kenőcsöt, ami igazi álommá teszi a motorozást. Egyáltalán nem csúszik, szép tiszta leszel tőle, és ragyogóan látsz. Szóval nem ez volt a kedvenc részünk.

Este kilenc körül beértünk egy bányászvárosba, Acsinszkba - lényegében a bánya közepébe érkeztünk. Nem izzadtunk, volt vagy négy fok - igazán elszántan próbáltunk valami szállást találni, de itt aztán tényleg semmi nem volt. Mindenki barátságos volt velünk, de ezen a részen, elég jól látszott, nem a turizmus a húzó ágazat. A város szélén megálltunk egy gyártelepnél, és egyre határozottabban és kesernyésebben éreztük, hogy végül a Hotel Útszél lesz a dologból. Jöttek-mentek az emberek, kíváncsiskodtak, nézelődtek, kérdezgettek, de az égvilágon semmire nem jutottunk velük.

Aztán egyszer csak megállt mellettünk egy fekete terepjáró, kiszállt belőle Szása és Mása, fiatalok, nem nagyon cifrázták, a srác kurtán ránk köszönt, és annyit mondott, "Follow me!" - mi meg nem voltunk abban a helyzetben, hogy mérlegeljünk, felkaptuk a sisakot és mentünk utánuk. Kazah rendőrös kalandunk után az első pár kilométeren még arra gondoltam, hogy most aztán örökre itt maradunk, vagy így, vagy úgy - aztán rájöttem, kezdésnek jobb lesz, ha az életben maradásra koncentrálunk. 80-90 kilométeres sebességgel zúztunk a tök sötétben a szénporos, egyenfekete úton, kivilágítatlan teherautókat kerülgetve... meg akkora kátyúkat, amikben simán eltűnhettünk volna...

Megálltunk egy irgalmatlan méretű gyárkapunál. A pár kiszállt a terepjáróból - igazából ekkor tudtuk jobban megnézni őket, a srác rendesen tele volt varrva, oké, én tudom, ne ítélj elsőre, ne ítélj a külsőből, pláne ha te se vagy egy matyó hímzés - na de azért éjszaka, Oroszország sötétebb fertályán, egy bánya közepén valahogy nem mindig működnek a szép elvek. Szóval, ha nem is mutattuk, azért nem voltunk teljesen nyugodtak. "Várjatok itt, negyedóra múlva jövünk." - na, ez a mondat se nagyon hiányzott... ha eddig kétségeink lettek volna, hogy emberrablókba botlottunk, hát erre maradéktalanul eloszlottak. Mindenesetre hazaszóltam a műholdas telefonon, legalább tudják, hol tűntünk el. Aztán tíz perc múlva visszajöttek, plusz egy terepjáróval, benne egy másik fazon, az se valami bizalomgerjesztő.

Mindehhez képest két perc múlva kiderült, ők a helyi motoros klub, a gyárkapun túl van a klubházuk, egy kis garázzsal, műhellyel, a tetőtérben egy meglehetősen spártai berendezésű kis kuckó - na, ide kísértek be és fel ezek a roppant gyanús külsejű egyének. Volt némi ásványvíz meg tea, annyit mondtak, reggel csukjuk be magunk mögött az ajtót, azzal kezet fogtunk és elmentek. Hatalmas királyok voltak: és mi is úgy éreztük magunkat, elvégre is fedél volt a fejünk fölött, ettünk valamit, és annyira nem fáztunk. Nagy köszönettel tartozunk az acsinszki srácoknak - már keressük a módját, hogy legalább utólag átadhassuk nekik...

Így aztán másnap reggel pihenten vághattunk neki a következő szakasznak - az eső elállt, ez már nagymértékben fokozta a komfortérzetünket. A szerencse is mellénk szegődött: azt lényegében abszolút nem tudtuk, merre kéne mennünk - azt tudni kell, hogy ezen a vidéken az orosz városok belterülete nagyjából a járhatatlan kategóriába tartozik, sok helyütt még azok az utak sincsenek aszfaltozva, ahol a trolibusz jár. Ezért az ember nem mindig boldog, ha városba ér. Vannak elkerülő utak, de ezekre nem mersz lemenni, olyan valószínűtlen irányokba indulnak el - azt csak később látod, amikor valahogy átvergődtél a városon, hogy az elkerülő is oda fut ki... és hát persze az útjelzések, amik lényegében nincsenek. A gps, mint már írtuk, nem működik, érdemi információt kérni szinte lehetetlen. Acsinszknál viszont botorkálás közben egyszer mégiscsak találtunk egy útjelző táblát, és ettől kezdve már tudtuk, hogy jó felé megyünk.

De még milyen jó felé! Hamarosan megkaptuk a jutalmat minden viszontagságért: egy alpesi vidékre értünk - szó szerint mintha csak Svájcban lettünk volna. A nap sütött, az idő kellemes volt, az út száraz és remek minőségű - a táj pedig fantasztikus. Oroszország egyik legszebb hegyi útját élvezhettük ki - csörgedező kis patakok, vízesések mellett kanyarog, máshol meg legelők, rétek övezik: mindenhol éttermek, szállodák, sátorozó turisták, szóval tényleg csak kapkodtuk a fejünket a sok csoda láttán.

Már jó közel volt a mongol határ, előtte húsz kilométerrel úgy döntöttünk, hogy megpihenünk még az orosz részen. Egy horgászparadicsom közepén találtunk egy hangulatos kis faházat, 15-20 szobás kis motel, úgy gondoltuk, sima ügy lesz, de épp csak hogy jutott egy kis zug - nem tudtuk, hogy épp Oroszország nemzeti ünnepét, nagy napját tartják, úgyhogy mindenhol telt ház volt. Végül azért sikerült kisírnunk egy szobát, és mi tagadás, igen jólesett végre normális körülmények között kifújni magunkat.

Másnap izgatottan készülődtünk a határra: Tasantától, a határállomástól Mörön, következő célpontunk olyan hatszáz kilométer. Legurultunk a határállomáshoz - jókedvűen láttuk, hogy előttünk csupán egy kamion meg egy autó várakozik. Vártunk pár percet, nem történt semmi - aztán jött még egy autó, a kamionos bezárta a Zilt, beszállt az autóba és elfüstöltek. Hm... nem mondom, hogy nem fogtunk gyanút... Két perc múlva szolgálati biciklin megérkezett egy határőr, elővette az iPhone-ját, és a fordítóba benyomta, hogy az Oroszország-nap miatt másnapig zárva a határ, húzzunk vissza egy panzióba, aztán majd próbáljuk újra másnap.

Hát így is lett. Találtunk még egy pompás rönkházat, gyorsan el is foglaltuk a szállást. Hirtelen a nyakunkba szakadt egy szabadnap. Nos, kedves olvasó, tudod-e, mit csinál a fáradt motoros a szabadnapján? Úgy bizony: elmegy egy jót örömmotorozni... de erről majd legközelebb...