Határesetek-Mongol huszárcsíny

2018.06.17


Mit csinál a Földet kerülő motoros a szabadnapján? - ezt a kérdést szegeztük a nyájas olvasónak legutóbb, és tüstént meg is válaszoltuk: elmegy motorozni. Hát úgy is tettünk.

Az orosz-mongol határvidéken csatangoltunk egy jólesőt - a röpke túra egyszersmind némi betekintést engedett abba a világba, amelybe másnap belépni készültünk: legalábbis valami ilyesmiben reménykedtünk. Egy olyan világ határán találtuk magunkat, ahol a csörgedező patakból ihatod a kristálytiszta vizet, sasok méltóságteljes, mozdulatlan röptét csodálod, takaros jurták között, végtelen, arany-zöld mezőkön suhansz - igazi örömmotorozás volt, hosszú kilométereken át, földutakon... Nos hát, fogalmazzunk úgy, a későbbiekben e bukolikus, idilli kép bizonyos elemei maximálisan igaznak bizonyultak. A földutak például feltétlenül.

"Hová mentek? Vlagyivosztokba. Minek?" - ez a röpke beszélgetés elég gyakran hangzott el ezen a vidéken: ott, az Isten háta mögött valahogy senki nem igazán tudta felfogni, minek is tartunk még pár ezer kilométerrel az Isten háta mögé...

Másnap aztán újra beálltunk a mongol-orosz határra, ugyanoda, ahol két nappal korábban várakoztunk már, míg rá nem jöttünk, hogy a határ zárva. 

Ekkor már nem kongott az ürességtől a hely, irtózatos sor volt, szép óvatosan előrearaszoltunk, senki nem szólt ránk, nem volt semmi gond. Volt időnk sok mindent kifigyelni: azt például igen hamar kiszúrtuk, hogy az orosz-kazah barátság selyemszövetén van néhány diszkrét repedés. Bátran kimondhatjuk például, hogy azok a kazahok, akik a sors valamely kifürkészhetetlen szeszélyének folytán Kazahsztánból Mongóliába szeretnének eljutni, egy nap alatt soha nem fognak átjutni az orosz-mongol határon, és ez nem a véletlen műve. Volt például egy kazah busz, rajta húsz gyerek, negyven felnőtt. Kiderült, ők előző este érkeztek, az egyik sávban beálltak elsőnek, ott is éjszakáztak, amihez azért jó tudni, hogy ezen a határon tényleg semmilyen fajta komfortzóna nincs, pont. Reggel a nyitáskor a határőr azonnal hátraküldte őket: a buszsofőr tényleg mindent megpróbált, de tökéletesen feleslegesen vergődött. A végén könnyedén visszatolattak nyolcszáz métert, és optimistán megkezdték az újabb napot. A határőr ezek után akkurátusan végigment a sor első kétszáz méterén, és faarccal minden kazah rendszámú autót hátrazavart. Nincs az a nagyon nyálas barátkozás, na.

Nagyjából másfél órán át vizsgálgathattuk a népek viszonyrendszerének ilyes apró jeleit, aztán kinyílt a hatalmas vaskapu, és az elsők között léphettünk be a határzónába, a kiléptető kaput vagy kétszáz méterre véltük felfedezni. Egy határőrtől kaptunk egy gyufásdoboznyi méretű kis cetlit, arra rá kell írni, mi a jármű típusa, rendszáma, meg hogy hány ember tartozik hozzá. Ezt szépen elrakod, fontos. Aztán beállsz a két ablak előtt kígyózó sorba, egy-másfél óra alatt ellenőrzik és lepecsételik az útleveled, kitöltik a kis fecnit, aztán beállsz a másik sorba, ott is nézelődsz egy keveset, és már készen is vagyunk. A távoli kapu kinyílik, és ezzel azt hiszed, minden rendben is van. De tévedsz. Már megint, századszor is elhitted, hogy a dolgok egyszerűen mennek.

Aznapra, a térképek alapján mi Mörönt terveztük be napi úticélnak, ez nagyjából négyszázötven-ötszáz kilométeres táv. Lett volna.

A vaskapu után csodás aszfaltút várt minket, kis híján elájultunk a minőségétől, lelki szemeink előtt már felderengett Mörön összes csodája, hat órával később. 

Na jó, legyen nyolc. Alig negyedóra múlva viszont, őszinte meglepetésünkre, egy újabb vaskapuhoz értünk. Egy orosz katona elkérte az útlevelünket, telefonált egyet, bólintott, és barátságosan kinyitotta a kaput. A küszöbön túl az aszfaltcsíknak híre-hamva nem volt, kövekkel tarkított terep fogadott minket - azon tíz kilométert zötyögtünk, és elérkeztünk az orosz határ tükörképéhez, megismerkedhettünk a mongol változattal. A mongol határőrtől kaptunk egy újabb cetlit, a rubrikák felirataiból persze egy árva betűt nem értettünk, de ez minket ritkán szokott elriasztani a buzgó kitöltéstől.

Félóra múlva bebocsáttatást nyertünk egy terembe, ahol hatalmas sor fogadott, úgy nyolcvanan igyekeztek a legkülönfélébb módon elnyerni az egyetlen egyenruhás hölgy kegyeit. Megfigyeltük, hogy egy emberre átlagosan tíz percet szán a mongol adminisztráció - a mindig nálunk lévő felfújható kínai abakuszunk segítségével kiszámoltuk, hogy tizenhárom óra és húsz perc múlva jó eséllyel mi lehetünk soron. Pár perc múlva viszont egy alaposan feldíszített ember lépett hozzánk, elmutogatta, hogy megnézné a motorokat. Boldogok voltunk, hogy külön elbánásban részesülünk, ez részint így is lett, csak máshogy, mint képzeltük - az érdeklődő tiszt alaposan végigvizsgált minden vizsgálhatót, aztán udvariasan visszakísért minket a terembe (ahol időközben úgy negyven szerencsétlennel lett több), és vidáman fütyörészve beállított minket a sor végére. Jani igen higgadtan, már-már sztoikusan fogadta ezt a fordulatot, én pedig tanultam pár teljesen új káromkodást. Pedig szerencsénk volt: három és fél óra múlva túl is voltunk mindenen. Hurrá, végre Mongólia!!!

Kiléptünk a második (illetve aznap már a negyedik) vasajtón, ahol azonnal ránk vetette magát nyolc-tíz, különféle tarka egyenruhákba bújt ember, akiktől különféle engedélyeket és egyéb nélkülözhetetlen apróságokat kellett vásárolnunk, semmi különös, egykedvűen fizettünk, nem kérdeztünk semmit.

És egyben ez volt az a pillanat, ahol megszűnt az út. De még a fogalma is. A gps kijelzőjén egy szál nyilat láttunk a nagy semmiben, slussz. 

Elképzelni nem tudtunk volna ilyen terepet, kínkeservesen tettünk meg harminc kilométert egy óra alatt. Ezen a szakaszon nevezte át Jani Fekvenisztánnak Mongóliát - való igaz, hogy kicsivel több időt töltöttem el a földön fetrengve, aztán a három és fél mázsát emelgetve, mint a nyeregben. 

Aztán, nem tudnám megmondani, mikor, félholtan elértük az első (csendesen jelzem: határ menti) települést, ez volt Tes. Találtunk embereket, és így-úgy megkérdeztük őket, merre is találhatjuk azt az utat, amelyen szép egyenesen, 376 kilométer megtételével, Bayantes és Sharga városkák érintésével Mörönbe juthatunk. Azt hittük, csak jókedvük van - aztán az egyik kért egy darab papírt, és elmagyarázta, hogy a gps rajzolta nyomon még mongol szamárral se fogunk eljutni Mörönbe: aztán plasztikusan felrajzolta, merre vezet az a 2100 kilométeres kis kitérő, amin esetleg van némi sansz, ha ügyesek és kitartóak vagyunk. Bevallom, voltunk már optimistábbak, mint e beszélgetés után.

Este találkoztunk egy német párral, akik egy enduróval barangoltak arra. Ők azzal biztattak, hogy Mörönön kicsikével túl, olyan ötszáz kilométerre találhatunk egy olyan műtárgyat, ami félhomályban erősen emlékeztet valami szilárd burkolatú útra. Tehát ha lenyomnánk ezer kilométert az útig...

Döntési helyzetbe kerültünk. Rövid tépelődés után arra jutottunk, az egész expedíciót kockáztatnánk, ha továbbmennénk - hogy valami egyszerűt mondjak, itt például nem ördöngösség összeszedni egy defektet, de még tizenegyet se... mondjuk a tizediknél már vissza lehet tartani a nevetést, és viszonylag kicsi az esély, hogy bárki megzavar szerelés közben... aztán ott az üzemanyag kérdése, aztán a tájékozódásé... és hát persze az időtényező: napi negyvenöt kilométeres átlaggal viszonylag hosszúra nyúlhatott volna az út. Visszafordultunk hát, igazából egyáltalán nem nehéz szívvel, visszaporoszkáltunk Tesbe, és szobát béreltünk. Vagy valami ahhoz nagyon hasonlót, jó fantáziával.

A nagyon szép az egészben persze az volt, hogy mivel azért a szibériai úthálózat nem teljesen a holland, magyarul egyetlen út van, még egyszer jogosultak voltunk megtenni a Krasznojarszkig vezető gyenge ezerötszáz kilométert, hogy onnan majd ráfordulhassunk a Vlagyivosztokba vezető csapásra. Másnap, amikor vert seregként ismét betoppantunk, kicsit furán néztek ránk a határőrök minden oldalon, mondtuk, hogy mi így szeretjük, ez van - aztán rutinosan kitöltöttünk minden fecnit és cetlit, végigálltunk minden sort, és már döngöltünk is felfelé. Két nap múlva, mellesleg egy valóban élvezetes menet után pedig már ismét Krasznojarszk csodáit élvezhettük - ettől fogva elindultunk a Bajkál-tó irányába, és egészen Vlagyivosztokig már nem is hagytuk el Oroszországot.

És akkor itt, a mongol kaland kapcsán, ha adhatunk egy jó tanácsot, megtennénk. Ha valaki szeretne Mongóliában motorozni, az egy módon tegye: Irkutszkból vezet egy út Ulan-Ude városába, onnan pedig Ulanbatorba. Mongóliában nincs más út. Pont. Semmilyen. Pont. Tök mindegy, mit mutat a google, mit tervez a bármilyen gps: nincs.

Hogy pedig miképpen értük el kihajózási pontunkat, a kies Vlagyivosztokot, azt hamarosan híven elétek tárjuk, a következő részben, a reklám után...